Felhők hátán álmodozni

Az elmúlt néhány nap nagyrészt eseménytelenül zajlott egy két kivételtől eltekintve. A furcsa szombatot követő vasárnapon rányitottam a főnökre fürdés közben. (Éva, a főnökasszony megkért, hogy rakjam rendbe a lakásukat, persze ő is úgy tudta, hogy csak a lánya van a szobában, ehhez képest egy kicsit változott a terv.) Természetesen a tusoló átlátszó üveges… Szerintem jobban belepirultam a dologba, mint a hazai kalocsai paprika. :-) Csapot-papot otthagyva iszkoltam ki, mondván majd visszamegyek, ha alkalmas. Fene sem gondolta volna, hogy ott van. Tök ciki volt az egész szitu.

Amúgy errefelé meglepően nyitott szelleműek és prűdek is egyben az emberek. Találkozáskor még a közeli ismerősök is csak köszönnek egymásnak, vagy kezet fognak, de a puszi nem jellemző. Max családtagok és nagyon-nagyon jó barátok esetében fordul elő, akkor is ritkán. Ezt már valahogy túl intimnek tartják. További érdekesség, fürdeni állig beöltözve indulnak az itteniek. Minket pont ezért szoktak mindig megnézni vagy furcsállni. Ugyanis Rolival nem vagyunk restek egy szál törölközőben átsasszézni a fürdőbe. Lustaság ide vagy oda, annak a számlájára is írhatjuk, másrészt nem túl praktikus sok ruhával bepréselődni a tusolókhoz. Így elviseljük a „szemmel verést”. J Pontosabban nem nagyon izgat egyikünket sem. A zárkózottság és az abszolút nyitottság között szerintem ez úgy fél úton lehet. Tehát semmi extra. Otthon valószínűleg ez a többségnek fel sem tűnne. (Főleg aki volt koleszos, albis, vagy szimplán járt már uszodában, strandon stb.) De a másik véglet is előfordul errefelé rendszeresen. Legutóbb egy koros német bácsika (úgy 70 fölött) állt a szauna nyitott ajtajában Ádám-kosztümben. Valószínűleg nemzeti sajátosság lehet a dolog hátterében. Észrevehetően az osztrákok visszahúzódóbbak és „szemérmesebbek”, míg a németeknek természetes a meztelenség és az intimebb gesztusok (puszi, ölelés).

A gyerekekkel - akiket lehet jobb lenne mini-terroristáknak becézni – voltak még gondok a héten. Próbálgatták a határaikat. Ezek a gazdag csemeték abszolút senkinek néznek minket (az egész csapatot), szerintük csak azért vagyunk, hogy kiszolgáljuk minden igényüket. Lehet, hogy ők így gondolják, mindenesetre velem rosszul jártak. Egész héten rendreutasítgattam.  Ha éppen tilosba készültek, én szívbaj nélkül leteremtettem őket. Például amikor próbáltak keresztül sunnyogni a frissen felmosott folyosón, akkor mindig megkapták a magukét. A varázsmondat az volt, hogy ők fogják folytatni a munkámat, onnantól messziről elkerültek mindig. :-) A szobák hihetetlenül szemetesek, halmokban állnak az édesség/üdítő/energiaital dobozok és papírok. A ruhákról nem is beszélve. Minden a földön össze-vissza. Ebben a káoszban kb. járatokat fúrnak az ágyig és a mosdóig, olyan mintha vakond-lakban járnék. Főleg, hogy még arra is lusták, hogy a függönyöket kihúzzák reggelente. Komolyan rosszabbak, mint a „gyűjtögetők”. Emellett pofátlanok, éjszaka mindenkihez bekopognak/csöngetnek, és a folyosón való ordibálással mulatják az időt. Szerencsére holnap már mennek haza, remélhetőleg a következő csoport egy fokkal kezelhetőbb lesz.

            Amúgy ma a közeli faluban, Mittersillben jártunk Rolival néhány nélkülözhetetlen fogyasztási cikk (joghurt, sósmogyoró, chips és társai) beszerzése miatt. A szabadnap sajnos mindig extra gyorsan telik, ezért délután alvással és filmezéssel próbáltuk visszagyűjteni a fogyatkozó energiakészletet. Már több mint egy hónapja itt vagyunk, de még mindig van 87 nap. Utána „szabadulunk” az önkéntes fogságból, és már jöhet is a kőműves csempézni a lakásba.

Reggel kezdéskor a báros srác úgy nyitott, hogy a konyhából kifelé jövet a csapóajtónál keresztülesett Katja (a főnökasszony kisebbik lánya) ottfelejtett járókáján, ami egyből vigyorgásra késztette a még csak ébredező dolgozókat.

A sort Roli folytatta, ugyanis tört-zúzott. A „csirkéstál” (három részre osztott tál) valahogy nem akart épen kikerülni a kezei közül. A művelet a kukában végződött a polc helyett. Itt már sejteni lehetett, hogy valami nem stimmel ezzel a szombattal.

Utána jött a nap poénja: telibe lőttem a konyhafőnök-asszonyt ketchuppal dél tájban. :-) A rántott hús mellé mindig jár ribizli lekvár és ketchup is a tálra. Bár a mai nem oda sikerült, mert a kinyomó cső vége be volt száradva, így nem egyenesen lefelé, hanem vízszintesen két-irányba lőtte ki a paradicsomszószt. Gondolhatjátok milyen fejet vágott... Na meg én is, mert nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Szó szerint a képébe röhögtem, amikor megláttam a balul repülő piros trutyi végcélját. A pólója és a szőke haja is vöröslött a paradicsompürétől. Persze próbáltam odamormogni egy elnézést, de ez nem is olyan egyszerű, amikor az ember lánya kb. kétrét görnyed a nevetéstől. Persze látta a konyhalány és Roli is, szóval a többieknek is szereztem pár vidám percet.. Hermine (a ketchup-lady) egész jól kezelte a helyzetet, mondván mással is előfordul az ilyesmi. Na persze, csak próbálta menteni a menthetetlent. Az incidens után ugyanis egyből futott felsőt cserélni.

S hogy este se maradjunk furcsaság nélkül, jött Zoran (a másik báros-pincér), de ő sem bírta ki félreérthetetlen üvegcsörömpölés nélkül. Netezés közben egyszer csak azt hallottunk hogy, hangos kiáltás, szilánkzörgés, majd röhögés. Természetesen ő is eldobott mindent, ami a keze ügyébe került. Tehát ma jobban járt az, aki messzire elkerülte a személyzetet és a hüttét. A közelünkben ugyanis senki nem volt biztonságban. Az ügyetlenkedést, viszont a vidámság kompenzálta. :-)

Megjött a legújabb gyerekcsoport (12-16 év körüliek). Komolyan még csak fél napja vannak itt, de már most kiakasztottak mindenkit a házban. Hangosak, neveletlenek, piperkőcök (a srácok 5 percenként rohangálnak be a fiú-mosdóba hajat belőni, illetve hajlakkozni – vicc) és azt hiszik, mindent megtehetnek. Vacsora mindig 18.00-kor van a hüttében, hát ezeknek a kölyköknek közel 18.30 tájban tudtuk csak elkezdeni az ételek kiosztását, mert előtte ők még nem voltak készen (nem voltak elég kinyaltak) az alkalomhoz. Már most küldeném őket haza. J Kár rájuk pazarolni az energiát, szóval a héten valószínűleg minimál szinten fogok bármit is csinálni a szobákban.

            Egy jó hír, már ma be lett írva a naptárba: jövő hét csütörtökre kaptunk szabadnapot (ismét közösen)!!! Hurrá.

Ismét Zell-ben jártunk. Csakhogy ismételjem magamat bútoráruházban. Ám most a Möbelix-et szemeltük ki. Abszolút pénztárcabarát árakkal és hihetetlen kínálattal találkoztunk. Ennek örömére meg is leptük magunkat két menő lámpával a lakásba. Az otthonihoz képest kb. harmad áron jutottunk hozzájuk, szóval jó vétel volt. Megérte. Délután sem unatkoztunk. Meglátogattuk a szomszéd hüttében dolgozó magyar csajokat. Igazi kihívásnak tűnt a két hely közötti óriásinak tűnő „domb” megmászása, főleg, hogy tavaly már teljesítettük egyszer a távot, és akkor sem volt pite. Jó 40-50 percet sétáltunk mire végre sikerült odaérnünk. Teljesen kimelegedtünk, pontosabban kb. ömlött rólunk a víz a pufi síruha alatt. Szerencsére velük is minden rendben, beszélgettünk egy kicsit. (Bár a hely sokkal rosszabb körülményeket tartogat számukra, mint a Rettenstein. Mondhatni ég és föld a kettő. Ők nem ehetnek ebédet, mert azt is korlátozza a főnök, az épület nincs felújítva, míg itt minden a praktikusságot és a modernséget jelképezi. Ugye korábban már írtam, hogy nálunk az ételfogyasztás is teljesen szabad/korlátlan a nap bármely percében. A fizetésekről nem is beszélve.. Jóval kevesebbet kapnak ők, mint mi. Furcsa dolog tudni, hogy mennyire más minden egy házzal arrébb.) Sötétedéskor egyből indulnunk kellett, hiszen nem akartunk összefutni (pontosabban csúszni) a bullykkal. Naná, hogy szánkóval jöttünk visszafelé. A menetidő így radikálisan 10-15 percre csökkent. :-) Nem semmi módon lehet gyorsulni a vastalpúval. Idén pedig még nem is száguldoztunk. Tavaly Roli ugyanezen a szakaszon konkrétan elkoptatta a hótaposójának a fél talpát. És csak mikor visszaértünk akkor vette észre, hogy olvadt gumidarabok lógnak a csizmájáról, ami azért hihetetlen. Havon ennyire felforrósodna a cipő fékezéskor? Főleg, hogy nem is egyszerű kínai lábbeliről van szó..

Éjjel minimum négyszer felébredtem, hogy fáj a tenyerem. Most jön ki a „spricnizés” (tisztítószerek kifújása) hatása. Tavaly is ez volt, ezek szerint táposság terén nem sikerült javítanom. :-) Aki ugye a billentyűk nyomorgatásához és a folyamatos kommunikációs problémamegoldáshoz szokott, az ne csodálkozzon, ha egy idő után fáj mindene, többek között azok a helyek is, amikről azt sem gondolta, hogy léteznek.

Szóval kéz borogatva indult a nap. Reggel a hasunk teletömése után mentünk le a faluba. A liften hűvös, odalent viszont ismét enyhe idő fogadott minket. Semmi hó, csak zöld fű mindenütt. Sok helyen már útközben is kilátszottak a sziklák és a növényzet a megritkult hótakaró alól. Enyhébb telünk van eddig, mint tavaly. Ami bajnak, nem baj, mert legalább a kocsi nincs lefagyva, nem kell kapargatni a jeget, meg szenvedni, hogy elindul-e ennyi nap állás után.

Először a stick újraaktiválásával próbálkoztunk, természetesen sikertelenül, úgyhogy továbbra sincs netünk. Kellemetlen dolog, főleg, hogy ott tudnánk társasági életet élni. Mivel az otthoniakkal való beszélgetés így kiesett, ezért Zell am See felé vettük az irányt. Nézelődtünk, tervezgettünk a lakáshoz órákon keresztül az itt népszerű XXX-Lutz nevű bútor áruházban. Rengeteg lámpát, lakásfelszerelést és jó ötletet találtunk. Persze mondani sem kell, a hatalmas üzletben a hihetetlen mértékű leárazások mellett extra drága árak is szembejöttek velünk. Több ezer eurós címkéket is láttunk bizonyos termékeken, de ezen kár csodálkozni. Otthon is vannak luxus-kategóriás boltok. Lényeg, hogy itt mindent meg lehet találni, amire egy háztartásban szükség lehet. Bútortól, a függönyökig, étkészletekig vagy éppenséggel a polcokig, kiegészítőkig. Jó hely, érdemes benézni, ha az ember lakásfelújításban/ bútorvásárlásban gondolkodik.

Délután alig értünk vissza a liftekhez időben. 15.30 tájban még beléptem a Billába pár apróságért, utána pedig szaporázni kellett a lépteinket, hogy ne maradjunk le az utolsó „körről”. A hütte ablakából már azt láttuk, hogy gyűjtik be a lifteket. Mák, hogy nem ragadtunk lent. Hideg lett volna a kocsiban éjszakázni. :-)

ESTE: Juhúúú, juhúúúú, juhúúú! Roli megszervizelte a netünket! Innentől valószínűleg folyamatosabban tudunk majd jelentkezni! :-)

Juhuu

Végre túléltük a munkával töltött napokat. Roli 17-et, én „csak” 16-ot dolgoztam egyhuzamban a maival együtt. (16.15kor végeztünk, aki szabadnapos másnap, azt a főnök elengedi már ilyentájt). Fél hónap robot után levezetésként megnyírtam Rolit, mert lassan már ő is lófarokba köthette volna a haját. A civilizációtól való távolság kényszert szül. Én megtanultam vágni, ő meg fonja az én frizurámat. Vicces, hogy van fodrász ismerősünk (igaz Anya? :-) ) de persze idáig még az ő ollója sem ér el. Amúgy 4 adagban mostam ki a ruháinkat, annyi összejött. Utána henyéléssel zártuk a napot.

Gyenge napot zártunk, vasárnap és a jó idő ellenére is. Szerencsére nem voltak ma túl sokan ebédelni nálunk. Így maradt időnk tojásos-nokedlit gyártani (végre valami hazai!). Mondjuk a héten szinte mindig kotyvasztottunk Rolival a konyhában. Néztek is nagyokat az osztrákok a rántott sajton, meg a tejszínes gombán. Azt sem tudták mi fán terem az ilyesmi. Ebből is látszik, hogy nem tudják mi a jó. :-) Ők májgombóc levesen (ökölnyi méretű barna gombóc, aminek „a gyomorforgató szagát kb. 50 méterről” érzi az ember), gőzgombócon (puha fél zsemle alakú tészta, vaníliaszósszal és mákkal leöntve, benne szilvalekvár – az első pár darab még finom, persze mák nélkül, de utána már rá sem bírok nézni) rántott húson, töménytelen mennyiségű császármorzsán illetve hasábburgonyán élnek. Természetesen vannak más ételek is, - például a tiroli Gröstl, ami hasonló a magyar rakott krumplihoz, annyi, hogy nem főtt tojást tesznek bele, hanem tükörként sütik a tetejére (nagyon finom és laktató), - de aki Ausztriába látogat, az az említett étkekkel biztos találkozik.

            A délután folyamán kétszer szállt le a hütte mellett a mentőhelikopter. Ritka dolog ez. Tavaly az egész szezonban kb. 4-5-ször volt szükség légi segítségre. Ma viszont mindkét baleset súlyosabb lehetett, egy átlag kéz/lábtörésnél. „Kisebb problémáknál” ugyanis nem hívják a sí aréna dolgozói a pilótákat. Akkor ski-dooval /motoros szán/ (az utánfutóba befér a hordágy) és mentőkabinnal (jól megkülönböztethető kabin zöld kereszttel, amit bekapcsolnak a liftek rendszerébe) viszik le a sérülteket a hegyről. Gyorsaság és precizitás jellemzi ezeket a folyamatokat. Jó tudni, hogy a hegyen dolgozók megpróbálnak mindig figyelni az emberekre, akkor is, ha ők nem tudnak magukra vigyázni. A gondviselés és a szigorú szabályok ellenére évente sajnos még így is 1-2 halálos baleset történik.

A vendégek elmentek. Letelt egy újabb hét. A tegnapi kérés pedig bejött. Kaptam egyszer 4,5 utána meg 5 euró borravalót a távozóktól. Ami nekik úgymond aprópénz, az magyar viszonylatban nem rossz pluszként. Tavaly a talált vagy kapott pénzből megvettünk mindent, amire éppen szükségünk volt illetve még tankolásra is futotta belőle. (Hozzáteszem a mosógépben talált 2 eurósok voltak a kedvenceim. :-)) ) Remélhetőleg idén is lesz rá példa.

            Furcsa nap volt amúgy a mai. A gyerekcsoport elfelejtett ideérni. (Innentől egy hónapon keresztül csak kiskorúak fogják birtokolni a szobákat, akik lényegében chipsen, gumicukron, pizzán, édességen illetve melegszendvicsen élnek és extra hangosak éjjel-nappal). Így délutánra teljesen kiürült a ház. A liftek ugye csak 16.00-ig mennek utána, aki fent van, az fent is marad, vagy aki lent az ott. A vendéglőben ebédelők tehát hazafelé vették az irányt, a tinédzserek meg nem jöttek. A főnökék is úgy gondolták, hogy jó akkor felszívódnak, így végül a konyhalány és mi maradtunk az egész hüttében. 17.00-ra végeztünk a teendőkkel, utána már semmi sem szabhatott gátat a hirtelen jött szabadidő kiélvezésének. Máskor is akarunk ilyet. :-)

Reggel a konyhai dolgok kipakolászása közben Herbert szólt, hogy indulás a Fleckalmba (a tízpercre lévő kisház) takarítani. Természetesen nem volt időm előtte reggelizni, így a ski-doo-n ülve toltam be a szendvicsemet. Mondhatom újszerű élmény motoros szánon kajálni. Visszafelé meglepetésemre szivárványt láttam a hegytetőn. Nem is akármilyet. Mintha két félkör metszette volna egymást. Hihetetlen érdekes jelenség, de az ittenieknek valószínűleg már fel sem tűnik. Ők biztos gyakrabban találkoztak vele, mint én. Sajnos csak a telefonommal tudtam lefényképezni, így nem adja vissza teljesen a látványt, de azért feltöltöm majd fészre a képet.

Délután találtam 2 eurót söprés közben. Gondoltam apád-anyád idejöjjön. Jobban kellesz nekünk, mint az osztrákoknak. :-)

Letelt a 9. (Rolinak a 10.) munkával töltött nap. Szabadnapról nincs hír. Nehezen emészthető tény, hogy mindenkinek a neve be van írva a naptárba a hétre, csak a miénk nincs. Tehát esélyes, hogy tovább halmozódik a pihenés nélkül töltött idő. Ez van. Most ezt sorolta a gép. Amúgy már napok óta wifi-lázban égünk. Több munkatársunktól is azt hallottuk, hogy a héten vagy jövő héten kiépítik idefent a hálózatot. Ami azt jelentené, hogy minden este akár a szobából is tudnánk kapcsolatot teremteni Magyarhonnal. Bevallom, baromi jó lenne. Szóval remélhetőleg tényleg lesz belőle valami. Így kicsit unalmas, hogy a netstickünk nem működik, a telefonon sincs mindig térerő és a tévében is csak meséken élünk. (Egy jó filmet sem adtak még az itteni csodás osztrák csatornákon). Fogynak a kihozott újságok is, kezd beszűkülni a kulturális terünk. A valós térről nem is beszélve. A szabadnap óta ki sem jutottunk a házból. Mivel mindennap este végzünk, ezért esélyünk sincs levegőzni. Sötétedés után amúgy sem tanácsos kint tartózkodni, mert egyrészt az orráig sem lát az ember és van néhány szakadék is a környéken. Másrészt a hótolók (avagy itteni nevükön a bully-k) folyamatosan serénykednek a lejtőkön és bizonyára nem lehet túl kellemes érzés, ha elütik a domboldalon téblábolót. Szóval kicsit olyan, mintha börtönben lennénk. Persze nem kell aggódni értünk, jól tartanak bennünket és még pénzt is kapunk a bezártságért.. :-) S ha már itt tartunk, a héten kell utalnia a főnöknek a fizetéseket. Juhúú! Egy kicsivel közelebb a célhoz.