Felhők hátán álmodozni

Elutazott az első csoport. Utánuk nem maradt más, mint szemét, rendetlenség és kimosandó ágynemű. Egész nap szobákat takarítottam, illetve a gépeket (mosógép, vasaló) füstöltettem. Hihetetlen, hogy két mosógép és egy szárítógép is kevés a romok eltűntetéséhez. A konyhán szintén hajtás volt, halomnyi mosatlan állt mindenütt. Az osztrákok előszeretettel esznek Sajtos-nokedlit, ami kb. beleég a serpenyőbe a készítésnél. S mivel abban szervírozzák fel, csak jóval később kerül vissza a „feladóhoz”, amikor szinte már kirobbantani sem lehet belőle a maradékot. Ma nagyon sok ilyen csoda-kaja fogyott, szóval abszolút szívatós nap volt ez Rolinak is. Persze egy kis pozitívum is akadt. A szobákban rengeteg bontatlan!!! édességet hagynak a vendégek mindig. Kekszet, Milka-csokit stb. Most se történt ez másként. Egy időre el vagyunk látva nassolnivalóval. Hihetetlen mértékű pazarlás folyik itt kint. A „nyaralók” folyamatosan költik a pénzt kaja-pótlékokra, de a felét sem eszik meg. S mivel úgy érzik nem fér bele a táskájukba hazafelé, ezért a fölösleget meg sem próbálják elcsomagolni. Mindent ott hagynak az asztalon. Sokszor nagyobb a kínálat, mint a boltban. :-)

Néhány óra alvás után, nehéz az ébredés. A felkelésről nem is beszélve. Mediterrán éghajlatra kívántunk mindent és mindenkit, ami/aki Ausztriával vagy a munkával kapcsolatos. Már most az ólmos fáradság jellemzi a reggeleket. Két hét után elértük az első holtpontot. De lesz ez még másképp.

Extra hosszú keddet jegyeztünk be a naptárba. Mindenki pihent vagy készült az estére, mi fél 9 után végeztünk a napi feladatokkal. A vacsora igazi remekmű volt, mini zsemlékkel, salátákkal (húsos, tojásos, rákos stb), hidegtálakkal, halfélékkel és minden mással, mi szem-szájnak ingere. A desszertek szintén magukért beszéltek. Természetesen ránk is hatottak az ingerek, végigkóstoltuk az egészet. (Na jó, én kihagytam a hal és tengeri herkentyű féléket, hűen önmagamhoz, mert ugye válogatós vagyok, szóval később se kínáljatok ilyesmivel J ). Ezért részben már megérte a napi fáradtság. Vacsora után Roli elaludt, éjfél előtt kb. fél órával felkeltettem, hiszen micsoda dolog, hogy csak úgy átalussza magát az újévbe. A teraszon már gyülekezett a ház népe, mire felértünk. A csípős hideg ellen mindenki sapkával, télikabáttal vagy síruhával védekezett. Röpködtek a mínuszok, akárcsak a tűzijáték, amit Herbert (a főnök) a legközelebbi hegy feléről lőtt ki 00.00-kor. A rádióban természetesen nem a magyar Himnusz csendült fel, hanem a Walzer-keringőt játszották. Mondhatni szokatlan. Ilyenkor jön elő a berögzült dolgok hiánya, amikor a megszokott helyett valami mást kap az ember. A jókívánságok fogadása és elmondása után mini-mulatást csináltunk Rolival. Pár szám erejéig még fent maradtunk táncolni, ám nem akartunk túlzásba esni, hiszen másnap reggel fél 8-kor ismét kezdeni kellett.

Mindenkinek megvan a végső terhelhetősége. Legalábbis eddig azt hittem. Ma viszont sikerült túllépnem még ezen is. Átlagos hétfőnek indult a nap, persze megjegyzem, csak indult. Általában 11.30 körül szoktam felmenni a konyhára a délelőtti elfoglaltságok befejezése után. Ma már 10.50-kor utánam küldték Rolit, hogy s.o.s menjek, mert sokan vannak. Az nem kifejezés, hogy sokan. Tömegesen. Többen, mint az oroszok. Kb. az egész hegy nálunk akart ebédelni, természetesen egyszerre és jó gyorsan. Percenként adtam ki a végtelenül beérkező rendeléseket. Közbe elfogytak a tálak!!! Ami azért nem kis teljesítmény egy ilyen helyen, ahol minden típusú edényből minimum egy egész polc televan. Várni kellett, amíg visszakerültek a kiadottak.

            A délután egész részét a pörgés jellemezte. Nem nagyon volt időnk megállni. A pár perces leülés pedig eszünkbe sem jut(hat)ott. Rolinál még az ebéd is kimaradt. Így egészében véve ez volt az eddigi legnehezebb napunk. A nem túl népszerű címke elnyeréséhez az esti „büntetés” is nagyban hozzájárult. Persze nem kell semmi komolyra gondolni, de a főtt krumpli vékonyra szeletelését ki nem állhatom. Ragad a kezemre, kiszárítja a bőrömet, tökölős munka és egy egész műanyag kád vár belőle általában az emberre. Ma rám osztották a feladatot. Innentől nem szorul további magyarázatra a dolog. Fúj hétfő, december 30.-a!

Vicces nap volt a mai. A faluba menet, elütött a hegytetőn egy síelő. Szerencsére, nem lendületből, inkább csak elsodort. Azért sikerült fenékre ülnöm laptop táskástól - fényképezőstől - mindenestől. A sínadrág és (mivel fagyos vagyok) az alatta lévő plusz 2 réteg felfogta az esést, így azon kívül, hogy havas lettem, más nem történt. Azt vártam, hogy esetleg megkérdezi, hogy vagyok, de mivel látta, hogy elvigyorodtam, inkább leosztott, amiért ilyen „felelőtlenül” sétálgatok az ő pályáján. Hangosan nem szóltam vissza neki, persze gondolatban azért válaszoltam, hogy aki nem tud síelni, az minek erőlködik. (Ő jött nekem és nem fordítva).

Lent a völgyben köd fogadott, hó viszont nem volt. Kicsit olyan érzés mintha az évszakok viccelődnének az emberrel. A hegyen metszően hideg tél, lent meg hűvös tavasz némi latyakkal az útmentén. Ez szinte felfoghatatlan elsőre annak, aki a „magyar klímához szokott”.

A netkávézóba igyekezvén eszembe jutott, hogy vasárnap van. Hoppá, a jó osztrák ember nem fog csak azért hétvégén dolgozni, mert én pont ma érek rá. Mivel a stickes hálózatunk egyelőre nem akar működni, ezért gondoltam eredetileg az internetezős helyre. Hogyan tovább? Mi legyen? Persze magyar lányként a találékonyság a véremben van. Mivel tavaly voltunk már ebben a cukrászdában (fél óra 2 euró, azaz kb 600 Ft), ezért mégiscsak elsétáltam arrafelé. Szerencsémre, teraszosra tervezték a helyet. Most is voltak kis asztalok és székek az udvaron. Síruhában letelepedtem az egyikhez és megpróbáltam csatlakozni a hálóhoz. Mondanom sem kell, sikerült!!! A gépem megjegyezte a tavalyi jelszót! J (Nem nagyon kell magyarázni, csúnya módon, de „loptam” a netet.) Jó másfél órát töltöttöm ott, mellettem emberek sétálgattak a faluban. Bizonyára hülyének néztek, amikor a szüleimmel nekiálltam Skype-olni és webkamerán keresztül integetni. Ki ez az idióta magyar lány, aki a falu kellős közepén csacsog teljes harci-díszbe (síruha, hótaposó stb) öltözve? Jó páran megnéztek, de szólni senki nem mert.

Visszafelé, mily meglepő a Billa is zárva volt, tehát nem sikerült pénzt költenem. Így lehet könnyedén spórolni. Heti egy szabadnap, az is vasárnap, amikor a boltok dolgozói is pihennek. Tiszta gazdagok leszünk, ha ez megy tovább. J

A nyitott liften baromi hideg szél fújt, így a visszafele jövetelt igazi szibériai utazásként éltem meg. Hordta a havat, de legalább a szemet nyitva tudtam tartani a csudi-jó új sí szemüvegemnek köszönhetően. Így vettem észre azt a mozgáskorlátozott férfit is, aki síelt. Szegénynek mindkét lába hiányzott, de ennek ellenére láthatóan sugárzott a boldogságtól. Egy székszerűségben ült, ami egy vékony sítalpban végződött. Azzal csúszott lefelé, a kezében pedig síbotot tartott, csakúgy, mint az „ép” társai. Szívmelengető látvány volt, hiszen ez az ember nem az önsajnálatba menekült, hanem hibája ellenére megpróbál teljes életet élni. Becsülendő. Akárcsak az, ahogy a sí tanárok és az aréna munkatársai állnak mindenkihez, aki szeretné megtapasztalni a síelés élményét. Tavaly például vak és gyengén látó csoportok kaptak lehetőséget a sportolásra. Mégpedig úgy, hogy minden sérült ember egy kísérő tanárral együtt csúszott. A szakemberek töltötték be a szem szerepét. A gyengén látók sárga fényvisszaverős mellényt is kaptak felirattal, amivel külön felhívták a síelők figyelmét arra, hogy mellettük óvatosan közlekedjenek. Ilyen fokú figyelmességet és segítségnyújtást/összefogást otthon még nem tapasztaltam semmilyen csoporttal szemben. Kivételesen ez az osztrák mentalitás egy jó eleme, amit lehet, hogy kis hazánkban is érdemes lenne alkalmazni.

A délután pihenéssel, olvasással telt nekem legalábbis. Roli viszont szívott, mint a torkos borz. Rengetegen voltak, így stílszerűen hegybe gyűltek nála az edények. Estére meg kiderült, hogy Hütte-party-t szerveztek a főnökék. Ez a buli magában foglal egy giga-laktató vacsorát, (Rolinak meg további plusz melót, még így is hogy 19.30-tól besegítettem, kb. 20.20 körül végzett) majd a hajnalig tartó táncot. Természetesen sícipőben, sapkában stb. Elég vicces, ahogy a sí-fanok toppognak a retróbbnál retróbb számokra értsd alatta Dr. Albant és társait néha némi Avicii-vel vegyítve.

A szobába azonban a zene már nem nagyon hallatszik le, csak a sícipők ütemes kopogása töri meg a csendet. Amúgy ritka pillanat, hogy a házban lévő gyerekek nem visítanak vagy futkosnak éppen a folyosón.

Az egész hütte olyan, mint egy kolesz. A felső szinten buli, a melletted levő szobában üvölt a gyerek/tv/egyéb, az alattad lévő emeleten valaki tusol, az ajtód előtt meg épp ki akarja törni a nyakát egy idegen a csúszós talpú sícsukában. S mindezt hallja az ember, akár akarja, akár nem. De inkább az utóbbi, s mire eljut a gondolat végére, hogy nem akarja, már alszik is. A fáradság ugyanis nagyúr errefelé.

Hurrá szabadnapos vagyok. Végre! Ideje volt 8 ledolgozott kemény nap után. A faluban még semmi hó, a hegyen viszont síelők százai nyomulnak már. Roli tegnap volt pihenős.Minden oké velünk. Köszönjük a karácsonyi jókívánságokat mindenkinek, net hiján sajnos nem tudtunk reagálni. Így most utólag  kívánunk Kellemes Ünnepeket és előre is BÚÉK! :D

Süvít a szél, tombolnak az elemek. Kint a hegytetőn 200 km/h-s erősségű vihar tombol. A liftek állnak. Pontosabban begyűjtötték őket az állomásokon. Se fel, se le. Hurrá! J Sturm-tag, azaz viharnap van. A főnök ilyenkor morcos, mi meg örülünk. Ami neki bevételkiesés, az nekünk nyugi. Nincs sítalppal beeső vendég. Csak, akik a házban vannak. Bár ők nem zavarnak túl sok vizet, nekik csak reggelit és vacsorát kell adni, ami egye fene belefér. Szerencsére olyan helyen vagyunk, ahol lavina még nem nagyon fordult elő, szóval akinek hiányoznánk, az se kell, hogy aggódjon, ilyen veszély nem fenyeget. Viszont fennáll az édesség és csokoládé mérgezés gyanúja. Mióta kijöttünk, csak úgy tömjük magunkat az isteni eledelekkel. A többi dolgozóval együtt közösen kaptunk egy csomó bonbont (persze jobbféléket, Mini-Mars, MilkyWay, ilyen Bonbonetti féleség, Raffaello, „MogyorósCsók” stb.) a vendégtől, aminek valljuk be nehéz ellenállni. Ám elhízni azért nem fogunk. Bőven lefutjuk a kalóriabombákat.

Mivel a mindennapos feladatainkat megoldottuk, így 13.00 és 16.30 között pihenőt kaptunk. Ezt máskor is el tudnánk viselni. J Könnyebb lenne végigcsinálni a napokat, ha mindig meglenne a szieszta-szünet. Persze nem akarok álmodozni, mert a valóság utána nehezebben emészthető. Reggel 7.30-tól este 19-20.00-ig ugyanis szinte mindig dolgozunk. A minimális reggeli és ebédidőt kivéve. Vacsorázni munka után szoktunk nyugisan. Az, hogy mindig mindent ehetünk, ami a házban fellelhető, sokszor elég nehézzé teszi a döntést. Grillcsirkét, salátákat, császármorzsát, desszertet? Az ételek többsége finom és érdemes őket kipróbálni, ám a kivétel erősíti is a szabályt. Eddigi tapasztalat alapján a levesekkel kár kísérletezni, mert íztelenek, illetve az általuk gulyáslevesnek aposztrofált löttynek sincs túl sok köze a Magyarhonban készült igazihoz.

S hogy mi a helyzet a szabadnapokkal? Na igen, azokat mindig mindenki jobban várja, mint a Messiást. J Hetente jár egy, ám nem mindig ugyanazon a napon. Ez azt jelenti, hogy amíg az egyik héten lehet, hogy hétfőre vésik fel az ember nevét a naptárba, addig a következő héten kitolódhat akár szombatra is a pihenő. Így egyből nem is 6 napot kell egyben ledolgozni, hanem 12-t. Érdekes világ ez, de aki külföldi munkavállaláson töri a fejét, az jobb, ha előre tisztában van ezzel, mert sokkal rosszabb helyben sokkolódni a hihetetlennek tűnő munkaidőn. Valószínűleg Ausztria egész területén bevett gyakorlat a hasonló típusú időbeosztás (másoktól is hallottam, hogy ők is ilyen rendszerben dolgoznak), bár bizonyára ki lehet fogni fix szabadnapos helyeket is.

Feladat dögivel. Egész nap rohanás, de az idő reményteli várakozással is telt a teendők mellett. Tavaly mindenkit megvendégelt a főnökasszony és a férje egy közös vacsora keretében. Idén is valami hasonlóra számítottunk. Este jött a kellemetlen meglepetés, hogy a beszélgetős, összeülős karácsonyi összejövetel elmarad. Pontosabban nem is terveztek ilyet mostanra. Mindenki eszik, amit talál, majd mehet a dolgára. Szenteste ez a közömbösség furcsán hatott. Nagyon kívülállónak éreztük magunkat. Ők persze utána ajándékoztak, fát csempésztek be a gyerekeknek az előtérbe, családként ünnepeltek, ám mi ketten, mégis egyedül voltunk. Bennem teljes hiányérzet és szomorúság kavargott. Roli egy kicsit jobban viselte a dolgot. A rokonok otthon együtt, mi meg itt a világvégén. Persze az eszemmel tudtam, hogy már karácsonyoztunk a családnak hála „előbb”, minden meg is volt, Hortobágyi Palacsinta, Mézes-krémes, ajándékok és a többi, de a napján mégis jobban esett volna minden. Természetesen tudtuk, hogy mit vállalunk a kijövetellel, de azért az ilyen érzelmi hatásokat az ember nem kalkulálja bele előre a mindennapjaiba.

Na de hogy ne csak a rosszat fejtegessem, volt a napnak pár jó pillanata is. Például, hogy Roli megbirkózott a hajfonással (egyből kalászfonással, csakhogy nehezítsük a dolgot). Nem lett tökéletes a végeredmény, de nekem tetszett. Sőt Évának (a főnök) és Hermine-nek (konyhafőnök) is. Kérdezgettek, hogy ezt hogyan csináltam meg egyedül, mikor megmondtam, hogy Roli volt, majdnem dobtak egy hátast. J Tudunk mi még újat mutatni az osztrákoknak, ha akarunk. Továbbá pozitív, hogy volt térerőnk a szobában, így legalább telefonon tudtunk kommunikálni Magyarhonnal. Meglepetésünkre kaptunk a volt főnökasszonyunktól (akinél nyáron dolgoztunk) is egy sms-t. Kedves, hogy eszébe jutottunk így az ünnep kapcsán.

Hó, kockásing, síelők és stramli zene. Újra. Valahogy nehéz szívvel hagytuk magunk mögött a mézeskalács- és fenyőillatú otthont, de hát a munka hívószavának nem szerencsés ellenállni. Főleg, ha az ember fia/lánya lakásberendezésre és felújításra gyűjt. J December 20.-a van és mi ismét Ausztriában vagyunk. Ideértünk. Szerencsésen, egyben, lábtörésmentesen. Pontosan úgy, mint egy éve, amikor először pillanthattuk meg a hófödte hegyeket a nélkülözhetetlen felhőpamacsaikkal. A csúcsok azóta sem változtak, csak mi „lettünk tapasztaltabb egy fokkal”. Például arra vonatkozóan, hogy elég lehet néhány ruhadarab is 4 hónapra. Tavaly ugyanis a kihozott holmik jó részét nem volt lehetőségünk használni.

            Idén úgy gondoltuk, mi már rutinosan tudunk szanálni. Persze Murphy törvényéhez híven a bőröndök és sporttáskák egyre teltek, csak azért is, hogy közel annyi pakkunk legyen, mint tavaly. A dolog szépséghibája - mert van neki az is-, hogy még két magyar lány utazott velünk a kocsiban, így még őket és a csomagjaikat is be kellett logisztikáznunk, az amúgy tágulni már nem akaró beltérbe. Vicces volt, hogy a lehetetlent választottuk ellenfélnek. Kb. fél órás legózás után mégis sikerült mindent és mindenkit bepréselni a helyére. Hurrá. Apró örömök az életben.

Az utazás amúgy a reggeli káosztól eltekintve zökkenőmentesen zajlott. Nem úgy tavaly… Mikor is nagy izgalmunkban otthon felejtettük a bank címét, így megpróbáltuk megnézni laptopon a neten, ami természetesen nem volt feltöltve így egy perc után kikapcsolt, pont mielőtt betöltötte volna az infót. Ekkor rohanás haza. A szüleim persze riadtan kérdezgették miért jöttünk vissza. Semmi extra, csak aki béna kétszer fut. Anno útközben a GPS is benyomta az unalmast, lefagyott. Azt sem tudtuk hol vagyunk. Idén csak megtéveszteni próbált minket. Kíváncsi volt, figyelünk-e, de mivel résen voltunk, nem tudott elküldeni minket kerülőbe, csak az Isten háta mögé. Igen, úgy érzem, ott vagyunk. Persze a hely jó, felújított, népszerű, (a szobánk is a régi, az ami tavaly is volt) de már most hiányzik a magyar szó, a folyamatos internetkapcsolat és a hazai koszt, ha belegondolok, hogy április végéig nem lesz részem bennük. Pedig még csak most indult a kihívás. 128 nap.