Feladat dögivel. Egész nap rohanás, de az idő reményteli várakozással is telt a teendők mellett. Tavaly mindenkit megvendégelt a főnökasszony és a férje egy közös vacsora keretében. Idén is valami hasonlóra számítottunk. Este jött a kellemetlen meglepetés, hogy a beszélgetős, összeülős karácsonyi összejövetel elmarad. Pontosabban nem is terveztek ilyet mostanra. Mindenki eszik, amit talál, majd mehet a dolgára. Szenteste ez a közömbösség furcsán hatott. Nagyon kívülállónak éreztük magunkat. Ők persze utána ajándékoztak, fát csempésztek be a gyerekeknek az előtérbe, családként ünnepeltek, ám mi ketten, mégis egyedül voltunk. Bennem teljes hiányérzet és szomorúság kavargott. Roli egy kicsit jobban viselte a dolgot. A rokonok otthon együtt, mi meg itt a világvégén. Persze az eszemmel tudtam, hogy már karácsonyoztunk a családnak hála „előbb”, minden meg is volt, Hortobágyi Palacsinta, Mézes-krémes, ajándékok és a többi, de a napján mégis jobban esett volna minden. Természetesen tudtuk, hogy mit vállalunk a kijövetellel, de azért az ilyen érzelmi hatásokat az ember nem kalkulálja bele előre a mindennapjaiba.
Na de hogy ne csak a rosszat fejtegessem, volt a napnak pár jó pillanata is. Például, hogy Roli megbirkózott a hajfonással (egyből kalászfonással, csakhogy nehezítsük a dolgot). Nem lett tökéletes a végeredmény, de nekem tetszett. Sőt Évának (a főnök) és Hermine-nek (konyhafőnök) is. Kérdezgettek, hogy ezt hogyan csináltam meg egyedül, mikor megmondtam, hogy Roli volt, majdnem dobtak egy hátast. J Tudunk mi még újat mutatni az osztrákoknak, ha akarunk. Továbbá pozitív, hogy volt térerőnk a szobában, így legalább telefonon tudtunk kommunikálni Magyarhonnal. Meglepetésünkre kaptunk a volt főnökasszonyunktól (akinél nyáron dolgoztunk) is egy sms-t. Kedves, hogy eszébe jutottunk így az ünnep kapcsán.
