Vicces nap volt a mai. A faluba menet, elütött a hegytetőn egy síelő. Szerencsére, nem lendületből, inkább csak elsodort. Azért sikerült fenékre ülnöm laptop táskástól - fényképezőstől - mindenestől. A sínadrág és (mivel fagyos vagyok) az alatta lévő plusz 2 réteg felfogta az esést, így azon kívül, hogy havas lettem, más nem történt. Azt vártam, hogy esetleg megkérdezi, hogy vagyok, de mivel látta, hogy elvigyorodtam, inkább leosztott, amiért ilyen „felelőtlenül” sétálgatok az ő pályáján. Hangosan nem szóltam vissza neki, persze gondolatban azért válaszoltam, hogy aki nem tud síelni, az minek erőlködik. (Ő jött nekem és nem fordítva).
Lent a völgyben köd fogadott, hó viszont nem volt. Kicsit olyan érzés mintha az évszakok viccelődnének az emberrel. A hegyen metszően hideg tél, lent meg hűvös tavasz némi latyakkal az útmentén. Ez szinte felfoghatatlan elsőre annak, aki a „magyar klímához szokott”.
A netkávézóba igyekezvén eszembe jutott, hogy vasárnap van. Hoppá, a jó osztrák ember nem fog csak azért hétvégén dolgozni, mert én pont ma érek rá. Mivel a stickes hálózatunk egyelőre nem akar működni, ezért gondoltam eredetileg az internetezős helyre. Hogyan tovább? Mi legyen? Persze magyar lányként a találékonyság a véremben van. Mivel tavaly voltunk már ebben a cukrászdában (fél óra 2 euró, azaz kb 600 Ft), ezért mégiscsak elsétáltam arrafelé. Szerencsémre, teraszosra tervezték a helyet. Most is voltak kis asztalok és székek az udvaron. Síruhában letelepedtem az egyikhez és megpróbáltam csatlakozni a hálóhoz. Mondanom sem kell, sikerült!!! A gépem megjegyezte a tavalyi jelszót! J (Nem nagyon kell magyarázni, csúnya módon, de „loptam” a netet.) Jó másfél órát töltöttöm ott, mellettem emberek sétálgattak a faluban. Bizonyára hülyének néztek, amikor a szüleimmel nekiálltam Skype-olni és webkamerán keresztül integetni. Ki ez az idióta magyar lány, aki a falu kellős közepén csacsog teljes harci-díszbe (síruha, hótaposó stb) öltözve? Jó páran megnéztek, de szólni senki nem mert.
Visszafelé, mily meglepő a Billa is zárva volt, tehát nem sikerült pénzt költenem. Így lehet könnyedén spórolni. Heti egy szabadnap, az is vasárnap, amikor a boltok dolgozói is pihennek. Tiszta gazdagok leszünk, ha ez megy tovább. J
A nyitott liften baromi hideg szél fújt, így a visszafele jövetelt igazi szibériai utazásként éltem meg. Hordta a havat, de legalább a szemet nyitva tudtam tartani a csudi-jó új sí szemüvegemnek köszönhetően. Így vettem észre azt a mozgáskorlátozott férfit is, aki síelt. Szegénynek mindkét lába hiányzott, de ennek ellenére láthatóan sugárzott a boldogságtól. Egy székszerűségben ült, ami egy vékony sítalpban végződött. Azzal csúszott lefelé, a kezében pedig síbotot tartott, csakúgy, mint az „ép” társai. Szívmelengető látvány volt, hiszen ez az ember nem az önsajnálatba menekült, hanem hibája ellenére megpróbál teljes életet élni. Becsülendő. Akárcsak az, ahogy a sí tanárok és az aréna munkatársai állnak mindenkihez, aki szeretné megtapasztalni a síelés élményét. Tavaly például vak és gyengén látó csoportok kaptak lehetőséget a sportolásra. Mégpedig úgy, hogy minden sérült ember egy kísérő tanárral együtt csúszott. A szakemberek töltötték be a szem szerepét. A gyengén látók sárga fényvisszaverős mellényt is kaptak felirattal, amivel külön felhívták a síelők figyelmét arra, hogy mellettük óvatosan közlekedjenek. Ilyen fokú figyelmességet és segítségnyújtást/összefogást otthon még nem tapasztaltam semmilyen csoporttal szemben. Kivételesen ez az osztrák mentalitás egy jó eleme, amit lehet, hogy kis hazánkban is érdemes lenne alkalmazni.
A délután pihenéssel, olvasással telt nekem legalábbis. Roli viszont szívott, mint a torkos borz. Rengetegen voltak, így stílszerűen hegybe gyűltek nála az edények. Estére meg kiderült, hogy Hütte-party-t szerveztek a főnökék. Ez a buli magában foglal egy giga-laktató vacsorát, (Rolinak meg további plusz melót, még így is hogy 19.30-tól besegítettem, kb. 20.20 körül végzett) majd a hajnalig tartó táncot. Természetesen sícipőben, sapkában stb. Elég vicces, ahogy a sí-fanok toppognak a retróbbnál retróbb számokra értsd alatta Dr. Albant és társait néha némi Avicii-vel vegyítve.
A szobába azonban a zene már nem nagyon hallatszik le, csak a sícipők ütemes kopogása töri meg a csendet. Amúgy ritka pillanat, hogy a házban lévő gyerekek nem visítanak vagy futkosnak éppen a folyosón.
Az egész hütte olyan, mint egy kolesz. A felső szinten buli, a melletted levő szobában üvölt a gyerek/tv/egyéb, az alattad lévő emeleten valaki tusol, az ajtód előtt meg épp ki akarja törni a nyakát egy idegen a csúszós talpú sícsukában. S mindezt hallja az ember, akár akarja, akár nem. De inkább az utóbbi, s mire eljut a gondolat végére, hogy nem akarja, már alszik is. A fáradság ugyanis nagyúr errefelé.
