Tegnap megjöttek a magániskolás srácok. Valami elit gimnáziumba járhatnak, mert az első pillanattól kezdve érződik a színvonal-emelkedés a hütte falain belül. Ezek a diákok jófejek és tisztelettudók. Tudnak köszönni és nem mellesleg megköszönni dolgokat. Nem volt eddig még rájuk panasz.
Amúgy két napja folyamatosan szakad a hó. Ígérték a telet, hát ideért. Talán túlságosan is. Ennyi fehéret már nem szívesen nézeget az ember. Semmi játékosság és forma nem fedezhető fel az egyre magasodó pehelykupac alatt. Unalmas és rideg lesz tőle a táj. Mondjuk a hegyek önmagukban is egyhangúak a Bakony kiismerhetetlen dombjaihoz és a Balaton hullámaihoz szokott „idegen” számára. Jöhetne már a tavasz, a színek és valami változatosság.
Sajnos a monotonitást nem csak a környezet, hanem a munka is fokozza. Mindennap szinte ugyanaz. A futószalagszerű tempóban zajló események lassan már csukott szemmel is követhetők. Ám akadnak azért kivételek. Például a mai. Ismét felkerült mindenkinek a neve a naptárba jövő hétre, csak a mienké nem. Elszomorodtunk, pontosabban dühösek voltunk, hogy megint mi maradunk ki. Erre délután Éva szólt Rolinak, hogy ha készen van az éppen félbelevő feladattal, akkor végzett mára és továbbítsa nekem, hogy én is, mivel holnapra ismét szabadnapot kaptunk. (Ezt valamikor délután találhatta ki, vagy lehet előbb, de mivel a naptár át volt hajtva így mi nem láthattuk napközben). Ilyen se volt még. Két nap munka majd újra egy egész nap pihenő.
